s majkom, prije 48 godina




DARKO CVIJETIĆ




BILJEŠKA O MRVLJENJU





Prema Talmudu, anđeli pjevaju hvalospjev Stvoritelju, te odmah potom nestaju u ništavilu. Istodobno se opet pojavljuju i pjevaju, nestaju, poju, izgorjevaju, grlo puno pepela opet kvase i nanovo zapjevaju.
Takav krug činim s ogledalom, s tekstom.
Rekreiram, rekonstruiram svoj lik odmaknut, i odmah se u nj utapam.

To je taj propuh čuvan u zavjesi, nihilirajuća sila svijeta.
Zrak, ostatak zraka, međunotni dah u pisku saksa beznogog crnca. Neodsviranost, notni umor.

Krzno se smrzava čim ogoljavaju vratovi.
Tek zanoktani kažiprst fetusa već nekome pokazuje put.
Već jagodicom pipa oroz puške. Biti mišić razrezan dovoljno da može zinuti za poj. Biti svoja odsutnost u pjesmi.
Jedan će mladić, u Kanadi, magistrirati na mojoj poeziji. Na njezinom antiratnom diskurzu, kaže.
Vrijeme za pogrebne svečanosti, higijenska ispiranja mesa nakon obdukcije. Akacije na prozoru mrtvozornikove sobe.

Pa ipak je ta obdukcijska namjera već postojala u tekstovima. Računao sam, očito, na kupanje mesa pred zemlju, na propise postupanja s raspadajućim.
Odsutnost se dovršila i usne opet hramaju pred govor. Uskoro će izgovor, molitva za pauzu pa dionica tišine.
Prostor u kojem se moja odsutnost udomljuje, šćućurava i ušutkuje u predkriku. Samo zaboravnost dozvoljava da tekst ostane. Zaboravan bog i u anđelima vidi meso.
 
Da ga mogu strašnije ispjevati.
 
 
 
 
 
 
 Jegyzet a szétmorzsálódásról
 
 A Talmud szerint az angyalok dicséretet zengenek az Úrnak, és azonnal eltűnnek a semmiben. De rögtön megjelennek ismét és énekelnek, eltűnnek, dalolnak, elégnek, megint megnedvesítik hamutól érdes torkukat, és újra fölzengenek.

Én a tükörrel, a szöveggel teszek ilyen köröket.
Eltávolodom, rekreálom, rekonstruálom a tükörmásomat, és abban a pillanatban elmerülök benne. Ez az a huzat, amit a színházi függöny lebbenése őriz, a világ nihilizáló ereje.

Levegő, a levegő maradéka, a hangok közti lélegzetvétel a lábatlan néger szakszofonjának sikoltásában.
Lejátszatlanság, elfáradt hangsorok.
A szőr kihűl, amint lemeztelenedik a nyak.
Az embrió benőtt körmű mutatóujja már utat mutat valakinek.
Már tapogatja ujjbegyével a puska ravaszát. Szétvágni az izmot annyira, hogy énekre nyílhasson a száj. A saját távollétem lenni a versben.
Kanadában egy srác a költészetemből fog doktorálni. A verseim háborúellenes diskurzusából, mint mondja.
A gyászszertartások ideje, a hús higiénikus öblögetése boncolás után. Akácok a hallottkém szobájának ablakában.

Mégis, ez a boncolási szándék már a szövegekben is megvolt. Úgy látszik, számoltam a hús megfürdetésével, mielőtt földet érne, az előírásokkal, amelyek megszabják, hogyan kell eljárni a bomlással.
A távollétnek vége szakadt, és a száj ismét a beszéd felé támolyog. Hamarosan megszületik a kimondás, a szünetet áhító ima, majd a csöndszakasz.

A tér, ahol a távollétem befészkeli magát, ahol összegömbölyödve hallgat a sikoly előtt. Csak a feledékenység engedi meg, hogy a szöveg megmaradjon. A feledékeny isten húst lát az angyalokban is.

Hogy borzasztóbban tudják őt megénekelni.




na mađarski prepjevala Viktoria Radicz



                                        

Objavi komentar Blogger

 
Top